A vasúti átjárók előtt kialakuló kocsisorok által kibocsátott kipufogógáz halálos az ott élőkre!
Képzeld el úgy a nyitó mondatot, hogy torkom szakadtából üvöltöm. Ez minden gépjárművezetőnek szól.
Itt be is fejezhetném az írást, mert egy figyelemfelhívás minden gondolkodó ember számára elég kellene hogy legyen.
Hogyan történik ez a gyakorlatban?
- Jön a vonat.
- Sorompó lezár.
- Gépjárművezető beáll.
- Nem állítja le a motort, hanem JÁRATJA...
- JÁRATJA...
- JÁRATJA...
- Vonat elmegy.
- Sorompó felnyit.
- Gépárművezető elhalad.
Miért jelent ez problémát?
Mert a kipufogógáz élő szervezetek számára mérgező.
"Úgy bánjatok másokkal, ahogyan ti is szeretnétek, hogy bánjanak veletek!"
A kipufogógáz hétköznapi értelemben korlátozza az ajtó és ablaknyitás szabadságát, a ruhateregetés szabadságát, a növényültetés és a levegővétel szabadságát. Nem arról van szó, hogy a sorompó előtt élőknek egyáltalán nincsen ilyen szabadságuk, hanem arról, hogy indokolatlanul és aránytalanul van korlátozva effajta szabadságuk.
A gépjárművezető nem tud mit tenni, meg kell állnia, de a motort leállíthatná mindenfajta nehézség nélkül.
A gépjárművezetőnek állampolgári joga, hogy járassa a motort miközben vár a vonatra, ugyanakkor ezzel korlátozza mások szabadságát.
Ez probléma.
Mit értek indokolatlanság alatt?
A gépjárművezetőnek semmilyen előnye nem származik abból, hogy a sorompó lezárásától annak felnyitásáig járatja a motort.
Döntése mégis meghatározó jelentőséggel bír az ott élőkre nézve; a levegő- és zajszennyezés életeket tesz tönkre, mégha legtöbb ember ennek nincsen is tudatában (és csak talány számára megbetegedésének forrása).
Azt gondolhatnánk, hogy pár gondatlan gépjárművezetőről van csupán szó, de sajnos a tapasztalat azt mutatja, hogy kisebbségben vannak azok, akik a vasúti átjáróban leállítják a motort.
Mit értek aránytalanság alatt?
Tételezzük fel, hogy a motort járató gépjárművezető előnye az, hogy nem kell gondolkoznia, nem kell törődnie, hogy leállítja-e a motort.
Ez az "előny" aránytalan anyagi és egészségügyi terhet ró az ott élőkre, valamint környezetüket is pusztulásnak teszi ki.
Vajon milyen érzéssel tölti el a gépjármű vezetőjét az a tudat, hogy valahányszor megáll (hetente többször is akár, sokszor 5-10 percre) a sorompó előtt, környezete egyre rondább, egyre sérülékenyebb? Még talán heves érvelésbe is bocsátkozik a környezettudatosság nevében egy-egy családi diskurzus alkalmával, vagy akár még meg is jegyzi magának, várva a vonatot, hogy "micsoda ocsmány vidék".
Ez egy rövid és lényegre törő felhívás. Annyit kérek, hogy a gépjárművezetők gondolják át, milyen következménye van annak, ha nem állítják le a motort a vasúti átjáróban, és ennek tudatában cselekedjenek.